Lélekmozaik
Molnár-Kozma Alexandra bIRODALMA
Átszellemülés
lélekköntösöm
testembe tűröm
vagyok az átszellemülés
kvantumviolák
hullámspektrumát
átfogó fénycsokor füzér
meridiánok
égi liánok
a forrás infúziói
emlékeztetnek
honnan eredek
angyali dimenzió hív
mindent fényhúrral
hangolt lét ural
polifon dal-a teremtő
skalárhullámok
anyagvarázsló
hang árja a szer elemből
déenesspirált
öröm strukturál
a való magomból fakad
tükörvilágon
élénk színt játszom
az összes csillagárnyalat
irizál bennem
minden egy cseppben –
egy szikra a teljes(s)égből
energiatér
Merkaba-szekér
emel fel és Ő elém jön
lélekköntösöm
csillagfénytükör
sugárzó Forrás-szeretet
hálakristályok
fénytestellátó
érkörén Őt közvetítem
Opció
Lelkünk átszeli a végtelen csillagóceánt,
mikor partot ér testünkben, még pillangóvidám.
Aztán földi por terheli a lepkeszárnyakat,
megedzi vagy
töri, csábítja hernyóvágyakkal.
Minden percben
választunk csúszás s repülés között:
árnyunk
rettent, vagy szárnyunk reptet a felhők fölött.
Tisztulást
hoz éjjelente a csillagáramlat,
átadni mind
– aki kész – az alantas vágyakat.
Megszülethet
mindenkiben a magasröptű cél:
önmaga
legfényesebb lehetőségeként él,
igazodik a
tapasztalás útvesztőiben,
emlékszik:
honnan jött, merre tart, mi a szerepe,
szeretettel
fogadja mások választásait,
tudja:
világunkban minden magunkból származik.
Csillagport
gyűjtöget mennyei lótuszszirmokról,
kiemelkedésre
késztet a méltatlanságból.
Bábsorsát
egyszer mindenki kinövi, ledobja,
időtlen fénytestét
a szeretetre hangolja.
Akkor majd
egy új földet tükröz a csillagos ég,
ahol az élet
öröm s teremtő lelkesedés.
Transzcendens paradoxonok
a teremben elfér a végtelen világ
dimenziók áramlanak forgóajtókon
befogadok mindent nincs ellentmondás
érzékelhetem az abszolútumot
ami a bent egyszerre a kint is
a Mindenség szempontjából egyértelmű
ez
minden (a) rendben van nincsen rend
kívüli
az elme persze kizár különben
beleőrülne
forma és formátlan pulzál egyszerre
létezik
anyag és a hullám bennem a semmi és a
minden
létjogosult bármely ellentét a rossznak ítélt is
attól függ részként vagy teljessé
válva nézem
egylényegű vagyok a földdel
mennyezettel és minden szoba-társammal
ágyam a végtelen szövedéke
sejtjeimben lüktet a kozmosz hálója
az egész mindig több a részek
összegénél
a legnagyobb meglapul a
legparányibban
tükrözve az univerzum fraktálképletét
a közös neve(ző) sejt-elem a transzcendencia
Elejtett szavak
szájbarágásról szó nem esik
szándékom szerint szembe se száll,
azért csukd be azt is, zárd ki
a gondolatokat és dicsőítsd
a vákuumos csontkamra némaságát,
s míg a szívnyitány szólamaira hangolódsz,
érezd e térbe szórt igék, szómagok
(l)égiességét, amint pránaszárnyon
lengenek és várják a találkozást
mellkasod vonzáskörében,
a nyíltszív mágikus energiamezőin,
mely a legtermékenyebb rét,
mert lélekcseppek öntözik,
a szómag így továbbél
benned, köszönöm, hogy befogadsz,
magasztos, ha érzed:
árnyékban is virágos a lét,
az elejtett magokból
szirom szökken, szóindák szövődnek
mintegy emlékeztetésként
összefonva azt,
ami mindig is Egy volt