A Föld napja

- Kérlek, ölelj még erősebben a sugaraiddal! Szereteted fénye begyógyítja sebeimet - sóhajtott a Föld, és folytatta táncát az égi parketten. A Nap óvatosan felé nyújtotta lángsugarú karját, vigyázott a távolságra, nehogy megperzselje kék társát.

- Nézd csak, ma engem ünnepelnek! Sosem vágytam ünneplésre, én annak örülnék, ha óvnának és szeretnének.

- Drága Föld, hiszen te vagy a szeretet csodálatos iskolája, gyakorlótere. Szeretnek ők téged, a maguk módján és szintjén! - vágott közbe a vörös csillag.

- Milyen szeretet az, amely sebeket ejt? Letarolnak, kizsákmányolnak, mérgeznek. Már viszket a hátam, annyian vannak, én mégis ellátom őket, otthont nyújtok nekik. Amikor az általuk okozott sérüléseket gyógyítom, ők felhorkannak, katasztrófának nevezik, és engem hibáztatnak. Meddig mehet ez így tovább? Mikor látják be, hogy maguk alatt vágják a fát? Vannak sebek, melyek begyógyíthatatlanok. És a játékszereik egyre veszélyesebbek. Ők ezt nevezik fejlődésnek. Párszor már kipusztították magukat, nekem pedig évmilliókba került meggyógyulnom.

- Úgy érzem, nem bízol benne, hogy jobb belátásra térnek - jegyezte meg a Nap. - Mi mindent megtettünk értük, ha a fényeső és a rezgésemelkedés sem segít nekik felébredni, nem tehetünk többet. Fénytestvéreik is fogják a kezüket. Szerencsére egyre többen vannak, akik már felocsúdtak. Én azt mondom, ezúttal sikerülni fog! A Teremtő a kezdetek óta erre vár, hogy gyermekei felismerjék Őt önmagukban, és ehhez méltó életet éljenek. Te pedig, kedves Föld, édenkert leszel.

- Bárcsak így lenne! - felelte a kék bolygó, és remény csillant fátyolfelhős szemeiben. - Látom a jövőt, az egységben, szeretetben megélt napokat, az összehangolódást az isteni renddel. Tiszta energia, letisztult anyag, lélek tüzétől lobogó szív, a Forrásból táplálkozó szellem. A felébredt tudat megbecsüli azt, aki otthont és élelmet ad neki. De amíg önmagukat és egymást pusztítják, nem veszik észre, hogy otthonuk is elpusztul - tette hozzá elkomorulva, és elfordult a Naptól.

- Még van egy kis idő, nekünk a végsőkig hinnünk kell bennük! - buzdította gyönyörű táncpartnerét a Nap, és lágyan átölelte sugaraival. - Folyamatosan közvetítem feléjük a fénykódokat, a kozmikus áramlatokat, azt remélve, hogy a szívükkel megértik az üzenetet: egyetértés nélkül nincs fejlődés. Nincs emelkedés, amíg nem teszik magukévá minél többen a szeretet tanításait.

- Én is bízom bennük! - fordult meg a Föld, és visszaragyogott a Napra. Megbocsátok nekik mindenért, még nem tudják, mit cselekszenek. Hiszek a Teremtőben, aki saját hasonlatosságára teremtette gyermekeit. Az egész univerzum értük imádkozik, hogy valódi kilétüket önmaguk is felismerjék végre. A Teremtő türelmesen vár, én is így teszek, a végsőkig kitartok. Szeretem és óvom őket. Velük emelkedem vagy velük pusztulok. A jövőt ők írják, éppen most, a döntéseikkel.