A mulandóság bizonytalansága mint hajtóerő

"Hihettem volna jobban is magamban. Kihozhattam volna többet is magamból. Megtehettem volna, mégsem tettem." Ezek azok a mondatok, amelyeket utolsó pillanataimban biztosan nem szeretnék gondolni, se érezni, se magammal vinni. A tudat, hogy nem tudom, mikor jön el az utolsó pillanat, lehet hajtóerő, lehet kétségek falai közé szorító, lehet a halogatás útvesztőibe terelő vagy éppen az anyag mocsarába süllyesztő. Az utolsó csengőszó az élet iskolájában akkor is megszólal, ha nem akarom hallani. De akár motivál, akár rémületbe ejt a mulandóság bizonytalansága, nem az a cél, hogy az elmúlásra készüljek, hanem hogy a rendelkezésre álló időben jobbá tegyem önmagam és mások életét.

Iskolás koromban mindig erős belső késztetést éreztem, hogy kihozzam magamból a legjobbat. Erőfeszítéseim eredménye nyugalmat adott, az elvégzett munkával járó békés derűt. Ezt szeretném érezni akkor is, amikor utoljára kicsengetnek.

Az iskolában mindig tudtam, mi a tanulnivaló, a tanárok megmondták. Az élet iskolájában azonban magamnak kell rájönnöm, mi a feladatom, miért vagyok itt. Mi az, amit helyre kell (lehet) hoznom, mint korábbi tetteim következményét, és mi az, amit önként vállaltam a fejlődésem vagy mások segítése érdekében? Erre semmilyen segítő, terapeuta, jós nem felelhet helyettem. Tisztán kell rálátnom önmagamra, hogy azt a választ adhassam, ami a helyes irányba vezet. Valakinek egészen korán sikerül rátalálni a valódi miértjére, másoknak egy élet sem elég. Bárhogy is alakul, a kérdés biztosan nem hagy békén, kitartóan noszogat, hiszen minél később jövök rá, annál kevesebb időm marad cselekedni.

A tettek mezejét egy belső ösvény előzi meg, ki lehet kerülni, de valami azt súgja, az utolsó pillanatban bánni fogom. Az utat nem fák, hanem tükrök szegélyezik. Meg kell haladni minden egyes tükröt, amiben az önképeimet látom az önvalóm helyett. A hamis tükrök recsegve-ropogva törnek össze. Nem ragaszkodhatok egyikhez sem, nem sirathatom, bánhatom egyik tükörképemet sem. Fájdalmas a felismerés, hogy becsaptam magam, hogy illúziókkal azonosultam, és fájdalmas a törött tükrök szilánkjaival borított ösvényen végigmenni. Az utolsó tükör tiszta, és kíméletlenül valódi képet mutat. "Ez vagyok. Ezt én hoztam létre." Látom benne kendőzetlen önmagam, személyiségem csiszolatlan részeit is, de mögötte ott tündököl az önvaló fénye, és megvilágítja, szeretettel ragyogja be az árnyékos személyiségrészeimet is. És ekkor egy pillanatra megvilágosodik, hogy ez a fény a valódi önmagam, minden más csak ruha, amit viselek. Belátom, hogy minden körülményem, életem valamennyi mozzanata belőlem indult, nem más a felelős érte, kizárólag az, akit énnek hívok. Csak rajtam múlik, hogyan alakul életem hátralévő része. Könnyű volt hibáztatni másokat, a sorsot, a körülményeket, amíg ezt nem ismertem fel. De innentől már nem háríthatok, hogy "én csak a sorsom áldozata vagyok, ilyen az élet, szenvedéssel teli". Helyette azt mondom: az élet olyan, amilyenné teszem. Amit látok a tükörben, az az eddigi gondolataim, hiedelmeim, tetteim eredménye. De valójában kit szeretnék látni? Ehhez nem elég az önvaló tisztásán üldögélni és álmodozni, mert könnyen a szenvedés völgyében találom magam, vagy megnyílhatnak az önszeretet csapdáinak csapóajtói. Csak a tettek mezején tapasztalhatom meg, ki vagyok, és válhatok azzá, aki lenni szeretnék.

Erre a mezőre érdemes a tiszta tükörrel lépni, a tiszta tudat fényében látni a valóságot, az emberi kapcsolataimat, látni, hogy mivel, kivel van dolgom, elrendezni a befizetetlen számláimat, és beállni a helyemre. Nem kis feladat megőrizni a tükör tisztaságát és elkerülni egy újabb látogatást a szenvedés völgyében. Hogy mi múlik rajta(m)? Ha tisztán látok, nem tévesztem össze a szenvedést, a fájdalmat és a mulandóságot. A másik emberre, helyzetre a maga teljességében tekintek, mindenféle ítélet, minősítés, azonosítás nélkül. Már nem szenvedek és szenvedtetek másokat. Már nem veszek részt a játszmákban, mert tudom, hogy amit mások ellen elkövetek, azt magam ellen követem el. Magamat már nem elkülönítve látom, hanem egységben mindennel és mindenkivel.

Annak, aki megjárta a tükrök ösvényét, már nem kérdés, mi a dolga. Két feladat biztosan motiválja: egyik, hogy minden pillanatban jelen legyen, és színről színre lásson, érezzen, beszéljen, cselekedjen. A másik, hogy minél több embertársát kivezesse a szenvedés völgyéből, át a tükrök ösvényére. Végigmenni nem tud senki helyett, de ott van és együttérez, amikor az illúziószilánkoktól felsír az egó. És szeretettel, megértéssel biztat: gondolj arra, akivé válhatsz! Arra a KÜLÖNBségedre, akivel legkésőbb az utolsó pillanatodban szembenézel. Elégedetten távozol, azzal a nyugalommal, hogy megtetted a legtöbbet, amit tehettél? Vagy cipeled tovább az el nem végzett feladatokat, és siratod az elszalasztott lehetőségeket? A most a legmegfelelőbb pillanat a törekvésre, hogy az legyél, aki lenni szeretnél! Holnap talán már késő.