Árnyékhalászat

"Mindenki cipeli a saját árnyékát, és minél kevésbé van tudatosan beazonosítva, annál sötétebb és sűrűbb lesz ez az árnyék." (Jung)

Amiről nem veszünk tudomást, még létezik. A rossznak bélyegzett érzéseket általában száműzzük a tudatunkból, mert bevett szokásunk a "jót" elvárni, a "rosszat" pedig elkerülni. Ettől még semmilyen negatívnak ítélt érzés, késztetés nem válik köddé, de árnyékként kísér(t)het, ha elnyomjuk, letagadjuk. Amit elzárunk a megértés, a megismerés fénye elől, árnyékban marad, létrehozva ezáltal "sötét" (nem uralt, hanem minket uraló) oldalunkat.

"Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak." (Weöres Sándor)

Lényegünket tekintve örökégő mécsesek vagyunk, belső Napunk az az isteni szikra, szeretetenergia, amelynek fénye képes akár a végtelenig terjedni és kiapadhatatlan. Ha azonban előítéleteink, blokkjaink vannak, a fény találkozik ezekkel, árnyék alakul ki, a mécsesünk "bekormozódik". Így jöhet létre a szervezetben a betegség, az árnyékban maradt részeink, szerveink nem kapnak a fényből. Árnyékba kerülhetnek a társadalmi elvárásoknak, szerepeinknek való megfelelés következtében elfojtott, megélni nem mert vágyaink, minden olyan blokk, amely lehetetlenné teszi az önazonosságot.

Emberi konfliktusainkban gyakran a saját árnyékunkkal állunk szemben. Hibáztatunk, ellenállunk, ítélkezünk, harcolunk, megsértődünk: önmagunk árnyékát vetítjük a másik emberre vagy embercsoportra. Pedig néha azok tesznek értünk a legtöbbet, akik bántanak és fájdalmat okoznak. Nemrég bizonyos események ismétlődése arra késztetett, hogy utánajárjak egy felbukkanó gondolat- és érzelemcsomagnak, mely úgy fogalmazódott meg bennem, hogy levegőnek néznek. Kamaszodó fiam átnéz rajtam, három öccse meg se hallja, amit mondok, megrendelőim a közös munka közepén nyomtalanul felszívódnak stb. Az írást önterápiaként felhasználva kiírtam magamból az érzéseimet, (melynek eredménye az e-Lég vagyok című vers). Addig mentem vissza az emlékeimben, amíg eljutottam az eredeti érzéshez. Felismertem, hogy a bennem élő gyermek jajkiáltása visszhangzik környezetem hozzá(m)állásában, amit úgy éltem meg, hogy semmibe vesznek. Én néztem magamat levegőnek (már) gyermekként, amikor elnyomtam az érzéseimet, megtagadtam valódi önmagamat, mert meg akartam felelni, hogy elfogadjanak, szeressenek. Azt hittem, ha megfelelően viselkedek, akkor szeretetet, fényt kaphatok attól, aki a Napot képviseli a földi létben, Apától. A szeretetet nem mutató, elérhetetlen, bántalmazástól sem visszariadó apai mintára való reakció volt valódi érzéseim megtagadása, levegőnek nézése. Akkor még nem értettem, hogy a belső Napom az, ami a fényt árasztja, a szeretetnek belül kell megszületnie, nem kívülről kell várni. Most már tisztán látom az okot, és rendkívül hálás vagyok Apának azért, hogy végigmehettem ezen a folyamaton. Nem megbocsátanom kell neki, hanem köszönetet mondanom azért, mert bevállalta ezt a számára is fájdalmas szerepet. Általa tanulhattam meg, hogy önmagunk szeretete, megbecsülése csak rajtunk múlik, csak mi tehetünk érte, és ebből a belső fényből fakad az a szeretet, amit kiárasztunk másokra. Bízom benne, hogy egyszer Apa is meglátja valódi önmagát, és az a tanítás, amelyet tudattalanul nekem adott, az ő életét is megvilágítja.

Azt mondják, minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még. Így van ez az árnyékkal is. Minél jobban rálátok önmagamra, annál több árnyékra derül fény. Mert már észreveszem. Így értettem meg, hogy a számomra oly fontos őszinteséget miként áldoztam fel a megfelelési kényszer oltárán. Már tisztán látom a konfliktuskerülő attitűdhöz vezető utat is. És anélkül, hogy mentegetném vagy hibáztatnám magam, egyszerűen elfogadom, hogy árnyékos személyiségrészeim is hozzám tartoznak. Épp ezért vagyunk itt, az anyag színpadán, hogy árnyékaink integrálásával fejlődjünk, kiteljesedjünk, törekedve a következő szint, az istenemberi állapot felé. Ez az a minőség, amikor a lelket és a tudatot teljesen betölti a fény. Erre mondjuk: megvilágosodás. Mindannyian efelé törekszünk, először persze tudattalanul. Fontos mérföldkő ennek folyamatában a tudatosítás.

Az árnyékom csak addig kísér(t), amíg nem nézek szembe vele, nem veszek róla tudomást. Amint tudatosul, már nem hibának, elkendőzendő jellemvonásnak látom, hanem önmagam begyógyítandó sebének, mely figyelemre, elfogadásra, felfényesítésre vár. Elismerem a létjogosultságát, és tudom, hogy a fejlődés lehetőségét hordozza. A szembenézés fájdalmas, mert kiderül, mivel csaptam be magam. Illúziórétegek, önhazugságok levedlése történik ilyenkor. A tükörkép felkiált: "Ez is én vagyok? Tényleg ilyen vagyok? Igen, de ettől még szeretem magam úgy, ahogy most vagyok. Tudom, hogy mindig a legjobb tudásom és képességeim szerint cselekszem/cselekedtem, és ahelyett, hogy küzdenék kevésbé fényes jellemvonásaimmal, inkább átölelem őket. Már értem viselkedésem gyökerét, és legközelebb igyekszem máshogy dönteni, reagálni, cselekedni."

Mit nyerek a szembenézéssel, elfogadással? Álarcok nélküli, teljes és őszinte önmagamat, egész-séget. Felszabadul az az energia, amit addig az érzések, vágyak árnyékban tartása igényelt. Eltűnik vagy csökken a távolság az önkép és az önvaló között, önazonossá válok. Már én uralom az érzéseimet, nem azok engem. Alázatosabb, hitelesebb és odaadóbb leszek, a kapcsolataim pedig világossá válnak, letisztulnak. (Újabb illúziók elkerülése végett nem árt szem előtt tartani, az "árnyékhalászat" nem tartozik a "már befejeztem és ezentúl hátradőlhetek" típusú feladatok közé.)

"Bárki, aki meglátja a saját árnyékát és fényét, egyszerre két oldalról fogja látni magát, így pedig középre fog kerülni." (Jung)

Mi lenne, ha mindenkire, akit elítélünk, akit gonosznak, ellenségnek látunk, úgy tekintenék, mint a saját árnyékaink kivetülésére, leválasztott részeinkre? A háború és ellenségeskedés oka gyakran a saját "sötét" oldalunk el nem fogadása. Önmagunkkal állunk hadban és az egész világ fizeti az árát. Jó volna, ha egymásra nem az árnyékaink vetülnének, hanem a szeretetünk fénye.

Ha szembenézünk árnyékainkkal, már elkezdődött a gyógyulás folyamata. És ha magunkat gyógyítjuk, a világ is fényesebbé válik.