Lélekmozaik

Opció

Lelkünk átszeli a végtelen csillagóceánt,
mikor partot ér testünkben, még pillangóvidám.
Aztán földi por terheli a lepkeszárnyakat,
megedzi vagy töri, csábítja hernyóvágyakkal.

Minden percben választunk csúszás s repülés között:
árnyunk rettent, vagy szárnyunk reptet a felhők fölött.
Tisztulást hoz éjjelente a csillagáramlat,
átadni mind – aki kész – az alantas vágyakat.

Megszülethet mindenkiben a magasröptű cél:
önmaga legfényesebb lehetőségeként él,
igazodik a tapasztalás útvesztőiben,
emlékszik: honnan jött, merre tart, mi a szerepe,

szeretettel fogadja mások választásait,
tudja: világunkban minden magunkból származik.
Csillagport gyűjtöget mennyei lótuszszirmokról,
kiemelkedésre késztet a méltatlanságból.

Bábsorsát egyszer mindenki kinövi, ledobja,
időtlen fénytestét a szeretetre hangolja.
Akkor majd egy új földet tükröz a csillagos ég,
ahol az élet öröm s teremtő lelkesedés.

Transzcendens paradoxonok

a teremben elfér a végtelen világ
dimenziók áramlanak forgóajtókon
befogadok mindent nincs ellentmondás
érzékelhetem az abszolútumot

ami a bent egyszerre a kint is
a Mindenség szempontjából egyértelmű ez
minden (a) rendben van nincsen rend kívüli
az elme persze kizár különben beleőrülne

forma és formátlan pulzál egyszerre létezik
anyag és a hullám bennem a semmi és a minden
létjogosult bármely ellentét a rossznak ítélt is
attól függ részként vagy teljessé válva nézem

egylényegű vagyok a földdel
mennyezettel és minden szoba-társammal
ágyam a végtelen szövedéke
sejtjeimben lüktet a kozmosz hálója

az egész mindig több a részek összegénél
a legnagyobb meglapul a legparányibban
tükrözve az univerzum fraktálképletét
a közös neve(ző) sejt-elem a transzcendencia

Az emlékezés útján

a csend mögé ha nézek
sarokba szórt vaskos tévedések
térdelnek vezeklő magányban
a múlt elnyűtt molyrágta paplanján az
óhaj már csak feslettszövet-bélés
akár roskatag testből a lélekkilépés

a csend mögötti fojtott hallgatások
pillantás nélkül elnyíló odalett virágok
ernyőtlen estén szúrós záporeső
a pórusokon át egészen a bőraljáig menő

a csend mögé ha nézek
érzem többéltű abszurd szenvedésem
a kéz mely annyiszor az arcomon csattant
nem másoké ébresztő magamtól magamnak

a csend mögé ha nézek
látni vélem kendőzetlen lényem
a falra vetült idomtalan árnyak
s a fény is vagyok mindennek forrása
a villanykörte a por a lámpabúrán
s a koszos kapcsoló a nappali tapétás falán

vagyok a csend és ami mögötte lapul
a megbocsátás: a végleges s a pillanatszagú
a felejtés aki álmodott és a saját álmává lett
de valódi önmagára mindig ráébredhet

Grafitszárny

Megesik, hogy a tartós emelkedettséghez
az égbe gravírozott szándék nem elég.
Így jártam én is,
vagyis zuhantam, ez a repülés
reciprok értéke, nem könnyed
hangulathullámzás, ejtőernyőzés.
Becsapódni nem lehet finoman.

Jól tudom, a lehanyatlás megesik,
forrása a porig sújtó szenvedélyhiány.
Ha nincs utánpótlás-lendület,
erő, ami égben tart,
a föld megrázó ölelése vár.
Mert nem tart fenn se szándék,
se a kötélakarat, ha táltosom,
a lelkesedés radírégen suhan el
tollatlan grafitszárnyakkal.

Így zuhantam ismét, paripámmal
együtt zárt karjába a föld.
Lassan feltápászkodom, de sebzett a csont,
a cél, az álom... minden összetört.
Az újrakezdés receptjét kotorászom
emlékeimből – parazsat lovamnak,
mely hevít és magasba emel –,
hisz itt nem maradhatok,
ahol a létnyomás ennyire magas…

Ki tudja? Talán így növeszt
táltosom grafitból gyémántszárnyakat.

Átmenet

Itt, ahol a fény kristályrácsba dermed,
s matériába sűrűsödik az információ,
ahol végletzubbonyos az érzet,
innen üzenek, innen buggyan ki belőlem a szó,
a Forráshoz visszaúSzó, amely összeköt veled.
Innen szólok hozzád, Lélek, innen kérdezlek:
Mikor tűnnek el a gátak,
és tágulnak a tudathézagok,
hogy kapcsolódjunk és tisztán lássak?
A hittel már csordultig vagyok...

Őrizem a résnyi bizonyosságot,
míg tű-körben tárul a skatulyafal.
Átbújok akkor e hangyavilágból
egy fényesebb, békésebb angyaliba.

Világíts addig, Lélek, szeretettel vértezz,
hangoljon mennyei frekvencia!

Elejtett szavak

szájbarágásról szó nem esik
szándékom szerint szembe se száll,
azért csukd be azt is, zárd ki
a gondolatokat és dicsőítsd
a vákuumos csontkamra némaságát,
s míg a szívnyitány szólamaira hangolódsz,
érezd e térbe szórt igék, szómagok
(l)égiességét, amint pránaszárnyon
lengenek és várják a találkozást
mellkasod vonzáskörében,
a nyíltszív mágikus energiamezőin,
mely a legtermékenyebb rét,
mert lélekcseppek öntözik,
a szómag így továbbél
benned, köszönöm, hogy befogadsz,
magasztos, ha érzed:
árnyékban is virágos a lét,
az elejtett magokból
szirom szökken, szóindák szövődnek
mintegy emlékeztetésként
összefonva azt,
ami mindig is Egy volt

Szemlélet
(A megfigyelő-effekt margójára)

Naivitásommal sétálgatok. Érdesek
az emberi kontextusok macskakövei.
Közelebb húzom kebelbarátom,
mielőtt még filantrópiám elmacskásodik.
Mikor szegődött mellém, ködnyelte emlék,
már régóta fix kiegészítőm a naivitás.
Manapság luxus – tartja a közvélemény,
erről lehetne, de inkább nem nyitok vitát.
Költségtelenül fény-űző jószág, állíthatom,
se kenyeret, se extrákat nem kér.
Szívmelengetően hűséges és ragaszkodó.
Úgy vélem, nem bírna ki egy gazdacserét.
Fajtáját tekintve jórészt bizalomszerű,
kiváló pedigré, jámbor, közvetlen jelleg,
a füle nem volt és nem is lesz zöld.
Jóhiszemű, de nem aggódom, hogy félrevezet.
Úgy tűnhet, gyanútlan, olykor mit sem sejtő,
de csupán védtelenül bizakodó és előzékeny.
Főként a szelektív látása tehet erről:
csak a fényt észleli, az árnyékot nem.
Ha megvillan baljóslatúan egy fogfehérje,
ő mindebből egy mosolyt vesz magára.
A feltéte(le)ktől rendszerint égnek áll a szőre,
csak a körítésektől menteset preferálja.
Az élősködőkkel is gyakorta összecimborál,
naivitásomnak talán ez az egyetlen hátránya,
de én így szeretem, hogy mindenkiben jót lát.
Nem cserélném le alattomos, kósza gyanakvásra.

Mentes

Ide süss már, édes!
Mi sült ki, ez rétes
vagy feltekert zsírpapír?
Túl vékonyra nyújtottam
tán laminált szirmait
a leveles tésztának?
Sebaj, bekapni könnyebb lesz
és lenyelni a konzekvenciákat.
A szerelmeslevél? Ne félj,
nem adtam azt még fel!
A modern lekvároson úgy tűnik,
mellék-íz a bélyeg.
Ha a gyümölcshíjas élmény
szétrobban a szádban,
vehetsz be pirulát
krónikus tartalomhiányra
egy szörpintésnyi festett,
aszpartámos lével,
csak ne szívd a mellre,
mert gyümölcsösnek vélted.
A szörp sem panaszkodik,
pedig csak a címke látott málnát.
Ez van. Ma a mindenmentes
viszi el (eszed is) a pálmát,
értékfoszlós kalácsot
pálmazsíros fánkkal,
májad inthet búcsút majd
a biodiverzitásnak.
Már a retró sem az igazi,
de kész a helyettese,
a lelkeden száradhat
a fűrészporos zsemle,
beválhat még prézlinek
az állatmentes húshoz
vagy a sáskakrokettekhez,
ha éppen fehérjére gyúrsz most.
Ez ma az ínyencség,
nem a háztáji portéka,
én akkor sem veszem be,
esze-mentesen trendi diéta.
Úgy nevezem inkább:
jelenkori alternatív szégyen,
de a szív és tudat erejével
kisüthetünk ebből is
valami valóban értékest.

Teremtő impulzus

Nem írni nehéz.
Fáj ez a terméketlen csend,
az űr súlya a vállon.
Míg szótlanságom
tajtékzó habjait visszanyelem,
kortyonként tisztul ki a kép:
csillagszikrák pattognak
megrögösödött tudatréteken.
Hiába szomjazom,
nem ér el a fény,
elnyelik a párhuzamos
univerzumok.
Parlagon maradtam,
alkotás nélkül elveszek,
nem tudom, ki vagyok.

Nem írni nehéz.
A semmivel várandós a csend,
de a semmi-sejtekbe
szikrányi mindenség simul.
Már érzem a lüktetést,
újraélesztettem a lassuló,
szaporátlan isteni im-pulzust,
hogy visszavegyem örökségemet,
a Teremtő gyermekeként
nem lehetek méltatlan, se árva,
alkotni születtem,
gyönyörködni teremtésemben,
hogy megtestesülhessen
mennyei országa.
De megbicsaklik bennem még a szó,
sután ejti ki magából a száj,
a tökéletlen gyümölcs elenyész
a földön, vagy lehet, még a fán.

Nem írni jó lehet.
A hetedik napon
megpihen a kéz.
Végigsimítom betűim,
ami életképtelen,
papírkoporsójában
utolsó útjára kész.
Nem írni jó lehet,
ha a teremtés végül
nem temetésbe fut.
Egy alkotó sem kívánhatja,
hogy teremtménye vesszen.
Minden, ami tökéletlen,
rendre a porba hull?

A választ most már sejtem,
szikrázik minden sejtben
az emlékezés:
nincsen tökéletlen
a teremtésben,
csak fejlődő, alakuló,
éretlen még.
Minden teljes egész,
hogyha annak látom,
a teremtő szemével,
ahogy Ő, az Első Alkotó néz:
formáló, felemelő,
nem ítélő szeretettel,
minden napon.

Egészen

Ha leomlik bennem minden kórhatár,
szabad árnyaim megszelídülve
beülnek rég várt puzzle-helyükre,
mint az újrakomponált csempefugák.
Azt mondhatom akkor, könnyed-én vagyok,
egészen tiszta komplemen-teres,
Minden bennem van, én meg Őbenne
világról világra érek, szÁrnyalok.
Áldott ez a pontos összeszedettség,
ám gyümölcse súlyos, nem zsebretermő,
szolgálat ez, tenni, mi Neki tetsző
Általa, Vele és Benne, a közért.