Pihegő pihe-nő

Van az úgy, hogy annyira repesztek az álmaim után - szemem a vezércsillagomra tapasztva -, hogy buktatók nélkül is elvágódok. Pedig a figyelmeztető jelek már egy ideje megállásra intettek, parkolópályára. Onnan feltűnt volna, hogy az utóbbi hetekben szó sem volt lelkesedésről és haladásról, egy taposómalomban annak legfeljebb a látszata lehetséges.

Hihetem ilyenkor, hogy balszerencsés véletlenek kereszttüzébe kerültem, de jobban járok, ha beismerem, saját magam elgáncsolása ezúttal is tökéletesen sikerült. Persze mindez saját lelkem/bölcsebb énem mesterkedése csupán, hiszen az elterülő hadművelet a látszat ellenére nem elterelés, csupán szükségszerű tapasztalás. Ha lenne merszem kívülről önmagamra tekinteni, egy repülés vágyától magasba kapaszkodó, végül önsajnálatba eső hernyót látnék, aki pár napnyi sebnyalogatás után rádöbben, épp korszakalkotó lehetőség várja. A bebábozódást mégiscsak illene méltósággal viselni, ha szeretné megélni szárnyaló álmait.

Miért is ne? A lendületem pár napja a fogason vár, mi lenne, ha levetném és felakasztanám mellé elvárásaimat is? Hogy a szokásos teendőket minden nap ki kell pipálnom, hogy a gyerekek a beosztott negyedfigyelmüket megkapják, mellé kívánságvacsorát és anya sütötte uzsonnát másnapra. Hogy a napi munka már a megrendelő elektronikus fiókjában éjszakázzon kijavítva, tökéletes formában. Nos, igen, néha gyakorolni kell azt is, hogy a mindennapokban való helytállást fekvésre cseréljük.

Kényszerűen vonom ki magam a forgalomból, hogy mennyi időre, az rajtam múlik. Ha azon kesergek, "de hát szükség van rám, ezt nem engedhetem meg", akkor hosszabbra nyúlik a rehabilitáció. Hogy a gyerekek mindezt extra szófogadatlansággal tetézik, elviselem. Mivel a hangomon épp dolgozik a hurut, a verbális fegyelmezés szóba sem jöhet. Néma anyának a gyerek sem érti a szavát. De nem is akarja olyan nagyon.

Ha nem szeretnék mindenáron ellenállni, a bebábozódás állapotához kellemes tapasztalások is társulhatnak. A negyedik napon a "mi ez a k(á)osz?!" felkiáltást kamasz fiam szájából például vehetem elismerésnek is. Talán még az is megfordul a fejében, az eddig megszokott rend mégsem önellátó. És a bolti uzsi után újból ízleni fog a home-made keksz és a kakaós un-csi-ga.

Addig még gyakorlom a lelkifurdalás nélküli, parkolópályán ténfergést. Évente egyszer vagy kétszer belefér az életembe. Amint kiköhögöm magamból a kimondatlant, már csak az erőgyűjtés napjai következnek. Micsoda metamorfózis, ezúttal sikerül szinte teljesen magam alá gyűrnöm a bűntudatot! Inkább öniróniával takarózom, amiért megélhetem az evolúció széles spektrumát, éjszakánként ugatom a holdat, miközben gubóm résein átpréselődő türelmetlenségem keresi követni vágyott vezércsillagát. Csak néhány nappal maradtam le, és ha végre áttöröm a bábot - levetve néhány lehúzó gondolatot, de gazdagodva a pihenés felszabadító tapasztalatával -, pihekönnyűvé válva, lelkesen szárnyalhatok hívogató céljaim felé.