Számvetés helyett

Amikor 52 héttel ezelőtt engedtem a hívásnak, még nem sejtettem, mire vállalkozom. Nem tudtam, sikerül-e végigjárnom az utat, és azt sem, mivel gazdagodom közben. De minden zarándoklat ilyen, legyen az valódi utazás, vagy a lélek mélységeibe tartó. Egyben biztos voltam, hogy élményeimet, felismeréseimet szeretném megosztani másokkal is, hogy ajándék lehessek a világnak. Köszönöm mindazoknak, akik velem tartottak! Bízom benne, hogy sikerült legalább a töredékét átadnom a feltárt kincseknek, amivel gyarapodtam, vagy legalább megcsillantani, hogy másokat is magával ragadjon a belső elmélyülés varázsa. Emellett nem tagadható, hogy egy ilyen út ajándékai nem pottyannak csak úgy az ölünkbe. Cserébe kapjuk a bátorságunkért és elszántságunkért, azért, hogy merünk önmagunkkal szembenézni, kíméletlenül őszintének lenni, és meglátni azt is, amitől addig féltünk, amit elfojtottunk, hárítottunk.

A hétköznapok rohanását megállítani és önmagunkba merülni is kihívás. Köszönöm a családomnak, hogy áldásukat adták, és - az együtt töltött időről lemondva, kevesebbel megelégedve - támogattak. Köszönöm Anikónak, hogy magával ragadó képei színesítették és kiegészítették heti gondolataimat. Hálás vagyok az égiek segítségéért is, hogy mutatták az irányt, nem hagytak ihlettelenül, és formálták szavaim.

Az évkörre simulva egy útszakasz véget ért. Mielőtt továbbmennék, összegyűjtöm a gyümölcseit, és könyv formájában elraktározom, hogy az is belekóstolhasson, aki a virtuális térben és időben lemaradt erről. Útközben megbizonyosodtam arról, hogy nem szolgálhatok azonnal fogyasztható termésekkel, legfeljebb kóstolóval. Mindenkinek magának kell elültetni, megérlelni és leszüretelni a sajátjait. De végtelenül hálás vagyok már azért is, hogy az eredmény, amit megízlelni átnyújthatok, bőségesebb, mint azt az út elején reméltem.

Nem ítélem meg és nem is hasonlítgatom az évet, a megtett utat, helyette inkább értékelem, arra összpontosítva, amiért hálás lehetek. Számvetés helyett - ahogy az év során, úgy a végén is - szembenézek önmagammal és őszintén megválaszolom összegző kérdéseimet: Célkitűzésem tükrözi önismeretem, esetleg újragondolásra késztet? A botlásokat hibáknak látom, vagy tapasztalásoknak? Az eredményekre elégedetten nézek, vagy inkább arra figyelek, mit nem sikerült leszüretelnem? Amikor az út során felmerült az újratervezés szükségessége, ahhoz rugalmasan viszonyultam, vagy görcsösen ragaszkodtam az eredeti elképzeléshez? A megfelelés vágya, az önmagammal szembeni elvárások hajtottak előre, vagy a megengedő tapasztalás, az alkotás, létrehozás öröme és a lelkesedés? Kevésbé szeretett szokásaimat elengedni, hátrahagyni akartam, vagy elfogadással, megengedéssel tekintettem rájuk (megértve, hogy amitől nagyon szabadulni akarok, azt még jobban magamhoz láncolom)? Önmagam meghaladása motivált, vagy önmagam teljességének - melybe beletartozik valamennyi elfogadott és kevésbé elfogadott aspektusom - a kiterjesztése?

Elégedettségemet nem limitálják a levonható tanulságok, inkább továbblépésre, új tapasztalások megélésére ösztönöznek. A visszatekintés akkor áldásos, ha nem tart fogva elégedetlenség, hiányérzet és csalódás. Amikor nem kötnek meg az átgondolatlan, év eleji ígéretek. Az új évnek ezért mindig fogadalmak nélkül, de célokkal és tervekkel vágok neki.

Hiszem, ha szűkre szabjuk az ítéleteket és az elvárásokat, valamennyi esztendőt csodálatosnak és visszahozhatatlanul egyedinek találunk majd az év végi visszatekintésnél. Egy út vagy egy év sikere azonban sosem a végén dől el, hanem azokban a pillanatokban és lépésekben, melyeket önfeledten, nyitott szívvel és lelkesen élünk meg. Kívánom, hogy legyen részünk ilyen pillanatokban jövőre is, hogy a végén elmondhassuk, újra körbeértünk, de már nem ugyanazt a kört ismételve!