Szülőnek lenni egy digitális korban

Eljött a tanév vége, és 11 éves fiam már alig várja, hogy a táborokat is letudva korlátlanul lubickolhasson a virtuális világ csábító tengerében, (ami szülői szemmel inkább kábult tengődés). Először tehetné meg mindezt, a karácsonyra kapott számítógép még állja a gamer-rohamokat. Vajon anyaként milyen rohamokat kell kiállnom, amikor elképzeléseinek határt szabok?

Ideje szembenéznem a szülők egyik legnagyobb kihívásával, amit eddig jobbára csak kerülgettem: Hogyan adhatok nagyobb élményt a virtuálisnál? Mit tegyek, hogy ne szippantsa be teljesen egy olyan örvény, amely nullák és egyesek parttalan, szédítő körforgása. Ha látnám törekvését, hogy - mint a virtuális világ virtuóza - ő "programozza" ezt az örvényt, és nem fordítva, még bátorítanám is. De sajnos nem ezt látom. Hanem egy - képernyőről csak keservesen leválasztható - szempárt, motiválatlan létezést, erőfeszítés nélküli, instant eredmények illúzióját. Virtuális öldöklésbe veszett a "tűzoltó leszek, s katona" korábbi ambíciója. A kreativitás minecraft-házak kockái közé szorult. Már a vloggerség - abból is a minősíthetetlen oldalhajtás - a csábítóbb "karrier". A szlogen: minimális energiával előállított, érték nélküli tartalom a menő, erre sokan vevők.

Hogy jutottunk el oda, hogy ő csak erre tartja érdemesnek magát? Olyan felnőttet szeretnék nevelni belőle, aki beéri ennyivel? Vagy olyat, aki hisz magában, és hajlandó erőfeszítéseket tenni azért, hogy a benne rejlő értékeket, adottságokat megtalálja, kibontakoztassa és a közösség szolgálatába állítsa? Utóbbit a virtuális világ szemmel láthatóan megnehezíti.

De hol állítsam fel szülőként a határt? A kérdés már-már veteránnak számít szülői pályámon. Eddig főként a garázsban parkoltattam egy-egy próbakört futva, de eljött az idő, hogy elővegyem és leporoljam. A parkolópálya rövid távú következményei szemmel láthatóak. Ha nem szeretnék a hosszú távú következményekkel is szembesülni, a határokkal kapcsolatban meg kell hoznom egy határozott döntést. Ezt az elhatározást bezárhatnám még egy ideig a tudatalatti szervizébe, ahogy eddig is tettem, komfortos kémcsövekben kísérletezve a megoldással. Egy kicsit engedek, egy kicsit elveszek, hogy az eredmény békét szüljön. Kész is a konfliktuskerülés receptje. De nem béke sül ki belőle, csak hidegháború, mellyel senki sem jár jól.

A szabály attól szabály, hogy betartják vagy betartatják. A következetlenség a süllyesztőbe küldi. Minden olyan egyértelmű, miért olyan nehéz mégis nemet mondanom, szabályokat felállítanom, és azokat következetesen betartatnom? Miért buktam el eddig sorozatosan? A saját határaimmal tisztában vagyok-e? És a korlátokkal, amelyekkel akadályozom magam? Rálátok-e a mintára, amit saját gyerekkoromból hoztam? Látom-e a határ nélküliség és a HATÁRozatlanság közti összefüggést? Tisztán látom-e, mit jelent szülőnek lenni? Repülni tanítom őket vagy zuhanni? A kérdések jégesőként záporoznak bennem, tudatomban visszhangzanak a felismerések jeges, kijózanító koppanásai.

Be kell látnom, hogy kísérletezés közben összekevertem a határokat a korlátokkal, a szeretetet az engedékenységgel, az önzetlen szolgálatot az énközpontú áldozattal, vagyis az önsajnálattal. Következetlenségemet pedig jól körbeburkoltam a kifogások légzsákjaival. Az énidő csak akkor értékes, ha a velük eltöltött minőségi időben kamatozik. Ha tudatosság hiányában az egó érvényesül, az egyensúly megbillen az önfeláldozás és a szívből meghozott áldozat mérlegén. A lemondás csak maradék nélküli osztás lehet a szeretet számrendszerében, különben a mártíromság számláját gyarapítja.

Az önostorozás nem segít, a felismerést, tisztán látást szolgáló kérdések igen: Jobban szeretem-e a gyermekemet, mint ő a képernyőt? Szeretem-e annyira, hogy vállalom a határhúzással, nemet mondással együtt járó konfrontációt? Jelenlétem, figyelmem, szeretetem erősebb-e a virtuális világ nyújtotta mézesmadzagnál? Tudok-e olyan valódi élményeket kínálni, amelyek felveszik a versenyt a digitális játszótérrel? És a legnehezebben megválaszolható kérdés: hogyan tudom mindezt négyfelé érvényesíteni, mind a négynek elég figyelmet adni?

(Ideális esetben az apa feladata a határhúzás. Napjaink családmodellje azonban korántsem ideális. Ha apa nincs, vagy csak keveset van jelen, a gyermek számára nem kerek a világ.)

A szülői szeretet néha szükségszerűen erélyes és határozott. Főként akkor, ha a helyes irányba terelés nem megy másként. Ha igazán szeretem, akkor nem nézem tétlenül a sodródását. Hagyom gyermek lenni, de emellett önállóságra nevelem, segítek neki felnőni és tudatossá válni testben és lélekben. Ha igazán szeretem, megfogom a kezét és elkísérem a személyes tapasztalatig, hogy ki is ő valójában. Nem vetítem rá a saját elgondolásaimat, elvárásaimat, vágyaimat, hanem az ő szemével látok, az ő fülével hallok, és az ő szívével érzek. És segítek neki, hogy ő is tisztán lássa saját magát, hogy észrevegye ne csak a hiányosságait, hanem az adottságait is, mert ezek adnak majd célokat és hozzá hajtóerőt.

Ha most szemet hunyok, azzal elengedem a kezét, hagyom lefelé csúszni, elveszem tőle a kreativitás tapasztalatának a lehetőségét, és akadályozom, hogy észrevegye a saját felelősségét. Mit mondok majd neki, amikor felnő, és ezt számonkéri rajtam?

Nem kímélhetem meg a keserű tapasztalásoktól, de megmutathatom neki, hogy az egyes döntések hova vezetnek. Hogyha eljön az idő, a helyes utat választhassa. És csak remélni tudom, hogy az ég felé törekszik majd.

Addig is tanítjuk egymást. Számtalan felismerést köszönhetek neki, amiért végtelenül hálás vagyok. Arra ösztönöz, hogy napról napra jobb anya legyek.