Vágyaim nyomában

Olykor egy szó jelentéstartalmait világok választják el egymástól. Így van ez a vággyal is. Egyesek az ördögtől valónak tartják, mások viszont úgy gondolják, lehetetlen nélküle élni, és a teremtéshez is nélkülözhetetlen. Kicsit sarkítva: a vágyak egy része az isteni minőséget, a fényt, az inspirációt képviseli, a másik pedig az anyaghoz kötődő árnyékos aspektusokat, a kiszolgáltatottságot. Mindegyik motivál, de nem ugyanolyan szándékkal és nem is ugyanabból a forrásból. Persze semmi sem csak fekete vagy fehér, de a vágyak eredetét és a motivációját vizsgálva két csoport körvonalazódik.

Azok a vágyak, amelyek a külvilág által elégülhetnek csak ki, (amelyekhez rajtam kívül más is szükséges), az elméből fakadnak, az egó hiányszemléletéből, és örökös sóvárgással tesznek kiszolgáltatottá. Nemcsak anyagi dolgok megszerzésére irányulhatnak (alapvető szükségletek kielégítésére), hanem idetartozik minden, amiből az egó táplálkozni tud: hogy szeressenek, elfogadjanak, megértsenek, értékesnek tartsanak stb. Ezek a vágyak sem az ördögtől valók, de saját magamat ördögi láncokkal függésben tarthatom általuk. A külvilágba helyezett vágyképeket ugyanis folyamatos félelem övezi. Meg tudom-e szerezni, és ha megszereztem, meg tudom-e tartani? Minél erősebb a vágy, annál hatalmasabb a túlzásra, szélsőségekre való hajlam.

A vágyak másik csoportja a szívből ered, és nem kell a beteljesülésükhöz önmagamon kívül senki és semmi. Nem a hiányérzet motiválja, hanem az önmagamban megtalált gazdagság. Az az erő, amely alkotni, létrehozni, ötleteket megvalósítani, képességeket kibontakoztatni szeretne. A szív szándéka tiszta, félelemtől mentes. Nincs benne görcsös akarás, csak hit önmagamban és a megvalósulásban. Nincs benne sóvárgás és ragaszkodás sem, mert tudom, hogy már az enyém. A vágy helyét a beteljesülés biztos tudata veszi át, a szenvedés és elégedetlenség helyét pedig a szenvedélyes lelkesedés, a megtapasztalása annak, aki vagyok.

A lehúzó vágyak és ösztönerők létjogosultságának megkérdőjelezése, megtagadása elfojtáshoz vezet, ami csak megerősíti a láncokat, a függő viszonyt. A tagadás, a küzdelem és a kifogás benne tart az ördögi körben. De mindig ott a lehetőség, nem is akármilyen, hogy felismerjem, megértsem, elfogadjam, és ha úgy döntök, átalakítsam a vágyaimat. Akkor már nem engem ural, hanem én uralom. A vágyak megszelídítése óriási belső erőt követel. Aki képes elengedni, lemondani, olyan jutalmat kap, amely felülmúlja minden addigi sóvárgásának beteljesülését. Felszabadul és rátalál belső gazdagságára, arra a hajtóerőre, amely ettől kezdve nem kifelé irányul, hanem önmaga kibontakoztatására, teljesebb megélésére. Ekkor már nem elvenni, kicsikarni, megkaparintani, birtokolni akar, hanem adni és megosztani.

Igen, a vágyakat világok választják el egymástól, de ezek a világok egyensúlyba hozhatók. A kérdés az, hajlandó vagyok-e rávilágítani vágyaim eredetére, és a szándékot tisztázva a belső átalakulás mellett dönteni.