Verseim

Hajnalhasadás

Ha kihunynak az éjboltozat lámpásai,
és felkapcsol a világtalanság rettenete,
te csak emlékezz és tarts ki!
A hajnal közeleg.

Tegnapjaid, ha megcsaltak és leigáztak,
válj el tőlük, legyél hű a pillanathoz!
Holnapod általa virágozhat,
biztasd, becsüld, szeresd magod.

Vízióid az éjszínben elveszhetnek,
vesd le róluk a búbélelt darócruhát,
öltöztesse őket a hit brokát selyme.
Hajnal követi az éjszakát.

Égi-földi mélysötétben érlelődhet
magod álma, ébredező hasadása,
összhangban a Mindenséggel utat törhet
a fényidőkre készen állva.

Tűnődés

Nem tudok másra gondolni,
a tű fokán átjutni
hogyan lehet?
Nézem a holdfaló ében eget,
sötétség zabálja a testeket,
rettegve átbukni, zuhanni
szűkre mért szívekkel
csak a mélybe lehet.
Én nem oda tartok,
a fény felé megyek,
hanyatlás kizárva
és vele más eshetőség.
Inkább szárnyat növesztek,
rímeket, rémeket
magamból ki- és lefaragok,
táguló szívemen kívül
egyebet nem adhatok,
hisz semmi sem az enyém.
Tűnődöm: s ha fordítva van?
Holdsarló metsz éjszövetbe,
ívében – a sötétet leeresztve –
forrásként tör fel a világosság.
Eltűnök a fotonárban,
önátadón, egyként, mással
összefogva, egy kvantummal
gazdagítva fénytemplomát.

Mit mondjak fiamnak?

Mit mondjak fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja, kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna, hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az egyetlen út.

Alkímia

Korhangulat ízűek a versek…
élvezném, de keserű lesz számban
a megerjedt létezés
lírai valóságlepárlása.
Lenyelni nehéz, kiköpni már késő,
engedek a szplín felszívódásának.
Átcsorog a szavak toldalékain,
s bennem él a világ rezignáltsága,
de csak néhány pillanatig
létjogosult bennem a szenvedés.
Ez nem az enyém, a költészet sajátja,
az emberé, aki terápiaként
szavakba szublimálja kínjait,
de nem tudja, hogy minden leírt
sorba valóságot vet, s a holnaptól
mit remél. Én édes ízt.
A lét kínkeserveit
nem szaporítom szóval.
Cukorként kristályosítok malasztot,
szeretet- és fénydimenziókat,
formába zárva a változás folyamatait.

Nem hiszi az ember, pedig alkimista:
mielőtt megéli, már formálja a mát.
Az alkotó hatalma: megőrzi vagy átírja
a jelen depresszív realizmusát.

Kilátás ódai magasból

(Hommage á József Attila) 

itt ülök csillámló sziklafalon
ahol téridő hajol
a távol' előtt
bejártam az irodalom
felkapott magaslatait
rajongtam
újsütetű ormokon
hagytam csalódásaim

ide visszahúz a lelkem
itt megszólít, marasztal
itt ragyog még valami
amit máshol is keresek
s nem fénymázas, talmi kincs
a szavak itt hiátust töltenek
se idő- se térköze nincs
a kereső-, emelkedő-vágynak
pedig megtölti szívem is
az itt hagyott elérhetetlenség
metsző fájdalmával

merengek hegyei sörényén
szemsugár kócolja rímfürtjeit
éppen kilencven évnyi a távol'
ám hangja él, körbeér
az örökzöld lemezen
ódája zeng, a (fel)tűnő
intervallum elvarázsol

itt ülök csillámló sziklafalon
párja nem szökik a szembe
párhuzamot sem kínál fel a most
a jelen felszíne(s) lejtős:
csúcsnak kiáltott meredélyek
ereszkedők, sivár vonulatok
ahol (k)árokba csúszik a mérték
ha látná, örülne?
utol nem érték
ahogy ő sem a kedvest
de szavai sziklává alvadtak
hogy tanúskodjanak
kitöltve minden lényeget
és a távolságot; magasságait
a jelen méri, s talán a jövő éri el

itt ülök csillámló sziklafalon
alattam fénytelen völgykatlan
nem siratom
ami lehetne, de nincs
ami van, széthull darabokra
addig itt maradok –
hogy őrizzen
hogy őrizzem –
a sziklába kapaszkodva

[talán csak elvakít csillogása
csalfa a görbülő szemtükör
(f)élénk gyémántok lapulnak valójában
elfedő, fénytelen, koholt (f)ércek közt]

Fényfoganás

Szomjazó szemeim isszák az égi betűt,
dallammá érik, fényfoganó szívembe ül,
mint burkot bélelő angyali szekvencia,
magzatát őriző szívbölcső elringatja,
táplálja, élteti a benne megszületőt,
nem hasad, szelíden nyílik, ha itt az idő.
Világba kiárad, szívemben nem fér már el,
nem érzés ez, hanem EGY-élmény: a Szeretet.
Gondot űz, mosolyt csal, megihlet, rügyet fakaszt,
felemel, átrajzol elhajló téridő vonalakat.
A világ könyvében eljön egy új fejezet,
ügyelem soraim, amiket hozzáteszek.
Rezegjen szelíden, mennyei frekvencián
minden szó összhangzón lelkemtől lelkedig száll.
Téged is felemel, ébreszti küldetésed,
a Földön így lesz majd minden nap örömünnep.

Nézőponty

Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz –
a Sorsválasz-tó partján vergődnek kifogásaim.
Ha előre tudom, vajon vállalok-e négyet,
vagy így is, úgy is az ölembe
pottyannak kis gézengúzaim?
A "mi lett volna, ha" szirénhangjai
előtt a fülkagylót bereteszeltem
mondván, persona non grata mindannyi,
de elfelejtettem, hogy az efféléket
a maga-biztos zár sem tarthatja odakinn.
Így is lett, bejöttek, először duruzsoltak,
majd zengtek, mígnem a veszteségtől
való félelem zárta rövidre a témát.
"A nem értékelt kincsek elúsznak",
én meg elcsúszok fejtegetéseim héján.

Nem tudtam, hogy ennyire mesés lesz,
csak reméltem, és lám,
felülmúlta legszebb álmaim.
Mennyi boldogság, ölelés, szeretet!
Kizárólag e számlára írhatom ráncaim.
Hogy négyszer gyorsabban évülök? –
(ami persze látszat)
erről nem volt sejtésem se,
ez csak a kalandoktól elnehezülő
idegszálak cselszövése lehet.
Én úgy hiszem, hogy négyszer tovább élek
általuk, bennük, s velük együtt is tán,
mert azt éltetem: milyen jó, hogy így lett! –
e perspektíva nem nyit új magánvitát.

A Sors vizében úszom, kiemelnek
magasröptű, tükörfény nézőpontyaim,
hálót adtam, s az csordultig telt,
alig bírom el valóra vált kívánságaim.
Innen tisztán látom,
markáns fényben megnyúlik az árnyék,
az egyensúly áldott:
négyszeres feladat – négyszer több ajándék.

Szembe-nézés

összevont szemöldököd
gyászos feszület azóta is
borgőzös szemgödröd fölött
melybe beleesett
a pillantásom akkor
és összetörött
te nem tudod
hisz nem voltál jelen
figyelmed be se köszönt
otthagyott nélküled temetetlen
nulla maradtam tekintetedben
mint a lég: áttetsző
négy évtizede már
s te még mindig
a gonddal vesződsz
vénává tágítva a hajszálereket
talán mert valami bök
szálka lettem benned
és te – úgy igazán – leszel-e apa?
inkább meg se kérdem
összeszedem
kihúzom magam
a könnycsatornán át
szemedre semmit nem vetek
úgyis hiába
te mást nem
csak problémákat látsz...

(a) könnyed lettem
vizesen áttetsző –
fátyolos szemeden már
a gond sem dereng át

Összesodorva

Azt mondják, a párhuzamosok is összeérnek egyszer.
Látod, apám? A végtelenben elférnek a paradoxonok.
A sors távoli utakat egy csapással egybeterelhet,
mint az ipszilonban, a kettőből egy szálat sodor.
Hitted volna, hogy lesz olyan még: együtt?
Ha szóba fűztük, főként te tiltakoztál.
Most esélyt kaptunk, hogy ne egymást metsszük,
hanem befoltozzunk minden szálszakadt hibát,
mi a múlt abroszán tátong, űrnyi hézagot,
de lehet-e cserélni az emlékszálakat,
a szürkét, a feketét és a vérpirost
aranyos színekre, ártatlanokra?
Ábránd, hogy az idő majd mindent tisztára mos.
Hogy így alakult, ajándéknak lásd, ne sorscsapásoknak,
együtt elvarrhatunk minden hiányt, rossz öltést.
A pince is jó – mondod –, ott meghúzod magad.
A legjobb volna, ha végre a szívembe költöznél.

Kristályhangon

Negyven éve pendülnek húrjai,
mégis reszket még torkomban a hang,
negyven év szén-dioxidját fújta ki
öt tüdőlebenyem, de valami bennragadt,
és fáj, mintha remete keze
róná lélekvonását garatom barlangfalára
és vár dekódolásra üzenete.

Talán elfojtott sikolyok, paralel életek fogadott
némaságai, valami pecsét az elszólt
tévedésekre, valami ígéret,
valami kimondatlannak súlya nyom,
nem tudom, miért és meddig hordozom
aspektusaim görgetegeit, mi az,
mit ki kell mondanom,
hogy megtisztulhasson barlangrendszerem
szívtől a mennyekig.

Mert eltorlaszolja bennem az Eget,
pedig Hozzá fordulok, hogy legyek
bátor, erős, belső küzdelemre kész,
hitem a helyes irányba vezet:
a virágzó életfa teteje a cél.
Őt szólítom hangtalan szavakkal,
léghajó sorokat felhajtó sóhaj invokációm,
a ki(s)írt fájdalom betűkönnycseppjét
Nap issza kioldva testemből bánatgyökerét.

Kikiabálnám, hogy meghallja minden szív:
ez csak átmenet, súg a korszellem, az újba átvezet,
ha kész vagy tisztulni, elengedni létezéseid
sűrű és sziszifusz terheit,
hogy felszabadítsd és megválthasd magad.
Ő csak az utat mutatta, helyetted
nem teheti meg, de elmondja, hogyan
emelkedj az éteri fény felé. Őt kell követned.
Melyik útra lépsz? Egyik evolúció:
Krisztus-tudat és elnyert halhatatlanság,
vagy szelekció, amely újra inkarnál,
járhatod egy új világév periódusát
néhány ezerszer, mindig új testben.

Itt van az új, lehorgonyzott Ég,
társteremtő vagy, hogy Fénykertekben élj,
légy bolygód gondnoka, emlékezz eredetedre!
Hited kitart, míg átalakulsz és birkózol
a változással? Ez vizsgája érettségednek,
a jutalmad plazmikus és felszabadult életforma
maradandó, aktivált fénytestben.

A mellkasom gátak nélkül
szív-ja a Fényt, Ősforrást lélegzem,
nyílt barlangom csillagcsarnok,
kristályhangon innen árad megtestesült
szeretetem kvantummezeje.

Hang-ár

Szándékot terelget a szeplőtlen papír,
megnyílik, pontok nőnek dimenziókká,
s teret adnak - magasságokat és mélységeket -,
míg alázatra int a rétegekbe préselt szűzi tisztaság:
megdicsőült fa-lét esszenciák pulzálnak benne.
Sorsa lehetne magasztos, tejútfehér hangár,
ám végzete a kéz hatalma, megközelítés és választás:
jelkép-nyoszolya lesz vagy koporsó, pusztulót őriz,
vagy szakrális tartalmat, melyet az isteni rend diktál.
Terében megremeg a toll, küszöbén rosta,
a szavak meghajolnak, hogy méltók legyenek.
A papírral eggyé válva lemorzsolódnak a sallangok,
hamis szólamok, értékek érvényesülnek érdekek helyett.
A pávavágy kihuny, levedlik a földön csúszó cél,
bebábozódik a ragaszkodás, s míg (fenn)költ a küldetés,
múzsák szövögetik a megszülető lélekszövetét
önfeledtté, szikrázóan tejútporossá.
A kéz sorsa az elengedés, alkot és útra bocsát,
nem ragasztja rá nevét, se érdemét, elégedett,
hisz éli a csodát. Teremthet magasröptűt,
olykor zuhanót, sutát, hangárból messze szárnyalót,
gyógyítót, felrázót, erőt adót, inspiráló mintát.
S nem bánja, ha röpte tiszavirág, ha nem látja,
meddig ér. Hogy szikrát ad, pislákolót,
vagy felvillanyozó villámébredést.
Csak teremt, az er(e)dőből fakadóval és az éterivel,
amely vezeti, vonzza. S a kézből szárny lesz,
amely a dallal együtt őt is a magasba húzza.
A hangár ő, és a hang is,
amely megszületik általa, belőle és benne.
S ő az alkotás és az alkotó is,
a dalában magára ismerő Mind és Egy: Isten.

GyógyÍr

Nincs mit szépíteni, a folyó-írás forrása kiapadóban,
az írunk múlt idővé vált. Irtunk. Ma már így a helyes.
Vajon meg lehet menteni, mit a tegnapok még óvtak,
vagy a forrásból forradás, maradó heg lesz a kultúra
arcán? A holnap gépiesített gondolatszivárgásai
visszacsorognak és szennyezik a mát, meglazultak
a transzcendens csatornák lélektoldalékai.
Már más medret gondozunk más merítésből,
digitális kultúrföldeket, melyeket a kényelem
műtárgyai tesznek terméketlenné s a túlontúl csömöre.
Mű értők, mű vészek és mű alkotások
mű világában mű nyelven műveljük a mű sort,
a jelen virtuális mű hiba lett, és nem felelős senki,
mi folyik a csapból, milyen a hordozó közeg.
A papírcirkalom, az ékes-szó-virág strapás, türelemre
int, a trend ma már a magvas-hír-telen adatátmeNET,
melynek szövedékréseit nem varrja be-tű,
a felhígult marad, a tartalmas veszhet.
B-irodalmába – úgy tűnik – minden belefér,
ir(d)atlan irondalom kütyümütyüs érintőirónnal,
ironikusz populárisz, mely pirongatás helyett
tudatlanságba ringat. Érthetetlen!
De miért lepődünk meg? Ez az ironage!
A gyógyÍr magáért beszél:
aki ír, őriz, gyógyít, emel és vigaszra lel –
kultúrpartokon gondolata, ha mélyen-szánt, barázda
sorába silány helyett velős lektűrrel táplált, nemesített
betűket vet, metsz és gyomlál (mert szép az irodalom,
ha nem az oldalhajtásai szöknek szárba) –,
az irtunk a múltba veszik. Az írunk marad örökké jelen.

Ekvilibrium

Valami leesett. Magasról jöhetett,
mert a becsapódás kráterében
porhanyóssá vált néhány berögződés.
Megértem, a begyepesedés nincs értem,
ha szánt szándékom, magokat ültetnék.

Vajon sulykot vetettem? valami égbekiáltót
és most aratom a sújtást.
Majd elsimítom, mit a behatolt kihantolt,
ha látom, az ég mit is vetett ki rám.
Üstököst, talán uránuszi mennykőt,
nézőpont: sorscsapás ez vagy kegyelem,
a megrázkódtatástól kihaltak bennem a dog-mák,
s a ragadozó tegnapok, melyeknek
prédája lettem példája helyett.
Nem veszem zokon tévedésemet,
se amit tudatnak a bűnök,
kitaposták belőlem a megütközések,
bejáratódtam, hévvel érkező
felismerések bugyognak fel. Tűröm.

Valami leesett, nyomában a nyugalom mélyül,
átszellemülnek az ösztöngyökerek.
Valami évül, a barázdák összesimulnak,
integrálódnak a pólusrétegek.
A bevillanót a szívembe vezetem,
amíg befészkel, melegíti átlényegült, emelő cél.
Ami megszületik, felnevelem:
egyensúly ott terem(t)het,
ahol az ég és a föld egymáshoz ér.

A tűvé tett királyság

Egyszer volt, hol nem volt, innen és túl az Óperencián,
s tart most is, itt és máshol, amíg nem az emlékezeté a királyság.

Találsz, ha keresel - tartja a bölcs mondás. De emlékszünk-e még,
mi is az, amit igazán keresni érdemes? Tűvé tennénk-e hetedhét
országot, megmásznánk-e az égig érő fát vagy az üveghegyet?
És a kincset vajon felismernénk-e szemünkkel vagy a lábaink alatt?

Hisz TŰ(nik) az igazság az információ szertelen kazlaiban.

Megetethető öszvérré tennének, engedelmes igavonókká.
Pedig táltosok vagyunk, ösztövérek és szárnyaszegettek tán,
de nem érjük be a fényesnek tűnővel, vágyunk
vonzza a valódit, színtisztát, ami soha nem fakul.

Vagy a felkínált maszlagot habzsoljuk, hizlalva amnéziánkat,
s bár komfortos az abrak - abrakadabra - ömlik kimeríthetetlen,
de felpuffaszt félelemmel, űrrel, hájas sóvárgással,
a szemre ellenzőt von, a szájba zablát, kantárt a fejre.

És megfordul, mi érték, elvész a különbség tű és tűnő között,
ami örök érvényű, elutasított összeesküvés lesz,
felfuvalkodott, üres kisgömböcök gurulnak szét
és tarolnak a képzetarénákban, amíg a kantárjuk enged.

A nagygömböc élvezi az öszvérbűvölést. Amíg nála a gyeplő,
jóllakhat ő is, kiszolgálja az érdek és a hatalomvágy.
Telhetetlen, neki nem elég semmi. De majd hasít a tűvé tett.
Hogy hogyan, a kincset őrző régi-új mesék elárulják.

Míg az öszvérnek elég a maszlag is, önként fejet hajt és tűr,
szolgává teszi az ösztön, a bírvágy, a rémület,
addig a táltosnak a TŰz, ami erőt ad, táplál, emlékeket gyűjt:
szabad, mert benne a hatalom, szárnya a révület.

Maszlagkazlakban az igazság szikrányi, keresendő TŰz,
meglelve szeretetet szít, hitványt és szertelent feléget.
Úgy tűnhet, messze a szabadság, túl az Óperencián emlékszikrát űz,
de amíg pislákol, él a parázs, még nincsen vége a mesének.

A szótlanság vallomása

Az igazság világos

Nem vetem meg lábam a belenyugvásban,
még ha üdvös is lenne,
még akkor se, ha a szentesített elfogadásban
albérlő a béke szelleme.
Inkább feláldozom, otthagyom magam mögött.
Nem lehetek a beletörődés tartóoszlopa
sötét-kép-mutató világszínfalak között.

Az igazság világos - hallottam álmomban.
Azt hiszik, a homályban megvezethetnek.
Hát legyek ködszurkáló. De ha a hal
fejéhez érek, kegyelmem világítson,
s a ködösítő és kénes fellegek
visszasunnyognak poklukba, s arról,
mit körénk hazudtak, lehull a lepel.
Víziójuk kereshet, bennem nem
talál otthont, az átmenő adatforgalom
nem sérthet határt, kitoloncolom.
Alantas, körmönfont módszerekkel
rajtam már nem lelnek fogást.

Miért küzdjek a sötét ellen? Nem érdemli
az energiámat. A hazugság is addig él,
amíg elhiszi valaki. Ellenállok,
felismeréseim egymáshoz súrlódnak,
és szikráit lehetetlenség árnyékban tartani.

Jelentőségteljes

Időfutam

Léleköltések

Vissza a Feladónak

kÖRök

Csipkerózsa

Bevetetlen maradt tűnődéseim csipkerózsa ágya
– nem rend, már rendhagyó mindennek a lelke –,
rossz-kor(ban) keltek ki álmaim,
mezítláb, csipkepizsamában
(a) világot látni mégis különcködő lenne.
Szemembe szökik a kontúr, olyan hervasztó a kép,
minden kifordított, szakadt,
az egész világ a feje tetején,
alkotni, önmagam lenni más-kor alkalmasabb.
Visszabújni, szemet hunyni könnyebb, ne is lássa(na)k,
ne kelljen a fonákba illeni.
Átadni magam? A közönyben nincsenek igényhézagok,
ha akad is kíváncsiság, szavaim felszínén átbukfencezik.
De a számban pezseg még a csillag ízű csók,
fülkagylómban oly ismerősen gyöngyözik a Hang:
Ne bújj el, azért ébresztettelek, fordíts a fonákon!
Kikelő álmokból szövődik a pillanat színoldala.

Belenövök

Szívlobbanás

Versek a Rezdülésekből

Haikuk

Versek a Lélekmozaikból

Édes sav-Anyu

Úton Önmagamhoz

és kiterülök, mint vasalódeszkán az ing?

hát feltápászkodok.